Az idő múlásának relativitása

 Valamikor az ötvenes éveim elején vettem észre, hogy az addig csendesen, egyenletesen múló idő vágtatni kezdett.
Ha egy, a múltban történt eseményre gondoltam, és kerestem az mikor is történhetett, megdöbbentő felfedezésre jutottam.
Emlékeim szerint a dolog 4-5 éve történt, de kiderült, hogy bizony elmúlt már tíz év is azóta.
Eleinte arra gondoltam, hogy ez csak amolyan csak rám jellemző jelenség, de aztán kiderült, hogy ezt rajtam kívül mások is megtapasztalták.

Turgenyev: Apák és fiúk

"Az idő (jól tudja mindenki) néha repül, mint a madár, néha mászik, mint a féreg; de az ember akkor szokta legjobban érezni magát, ha észre sem veszi: gyorsan múlik-e, vagy lassan"

Shakespeare: Ahogy tetszik

"Az idő más-más lépést jár más-más személyekkel. Akár meg is mondhatom, kivel andalog az idő, kivel üget az idő, kivel vágtat az idő és végre kivel áll egy helyen."

Stephen King:
"Ha az ember elér egy bizonyos kort - úgy tizennégy éves kora körül, többnyire az idő tájt, amikor az emberi faj két fele elköveti azt a hibát, hogy felfedezze a másikat -, nos, az idő akkor kezd el valóságos idő lenni. A valóságosan valóságos idő. Nem olyan hosszú, mint annak előtte, és nem olyan kurta, mint amilyen majd lesz."

Ernest Hemigway: Novellák

 Körülbelül hét éve forgatom a számban pártunk és kormányunk újmagyar (új magyar?) kifejezését, a migránst.

Ahogy én ezt ki tudom bogozni a hivatalos propagandából, ez a szó valami olyasmit szeretne kifejezni, hogy mindenki migráns, aki hontalanként be szeretne lépni egy másik országba.

Ez a megfogalmazás engem alapvetően bánt.

Bánt, hiszen Magyarországról 1945-49 között, majd 1956-ban összesen vagy félmillió honfitársunk hagyta el az országot nyugat felé. Ezek az emberek, és családjaik a mai szóhasználattal mind "migránsok" voltak.

1971-ben az akkori Német Demokratikus Köztársaságban dolgoztam, ahol találkoztam olyan magyar emberekkel, akik 1945 után nyugatra indultak, de ott rekedtek az NDK-ban.

A mai hivatalos elképzelés szerint a Magyarországon keresztülvonulni kívánó "migránsok", és a fent említett magyar kivándorlók között alapvető különbség az, hogy a mi magyar "migránsaink" törvénytisztelő, európai kultúrát képviselő küldöttek voltak, míg a hazánkon átvonulni akarók bűnözök.

Szeretném, ha mindenki, aki így gondolja, elolvasná azt: mit gondolt erről Ernest Hemingway.

Ernest Hemingway: Novellák (Európa Kiadó, 1963) 55. oldal

"Hajnali két órakor két magyar betört a Fifteenth Street és a Grand Avenue sarkán levő dohányos boltba. Drevitts és Boyle a Fifteenth Street-i rendőrszobáról Ford kocsijukon utánuk hajtottak. A magyarok kocsijukkal éppen faroltak ki egy mellékutcából. Boyle az egyiket a kormánykerék mellől lőtte le, a másikat a kocsi hátsó ülésén. Drevitts megrémült, amikor megállapította, hogy mind a ketten meghaltak. „A fenébe is Jimmy – azt mondja – ezt nem kellett volna. Fene nagy bajba kerülhetünk.”

– Csövesek, nem igaz? – mondta Boyle. – Digók mind a ketten, nem igaz? Ki a fene csap botrányt értük?

– Hát lehet, hogy ezúttal igazad van – mondta Drevitts –, de amikor kinyírtad őket, honnét tudtad, hogy digók?

– Digók – mondta Boyle –, egy mérföldről is megismerem a digót."

Hindu közmondás

 Sose feledd el, sírva jössz a világra, körülötted mindenki mosolyog. Úgy kell élned, hogy mosolyogva távozhass és körülötted mindenki sírjon.

Graham Greene : A csendes amerikai

 Graham Greene (1904-1991) angol író fiatal korom egyik nagy kedvence volt. 

A csendes amerikai című regényének olvasásakor 1973-ban ezeket a gondolatait rögzítettem a magam számára.

Az ártatlanság mindig némán védelemért esdekel, holott sokkal okosabban tennénk, ha mi védekeznénk ellene: az ártatlanság olyan, mint a néma leprás, aki elveszítette csengettyűjét, és most szerte járkál a világban, ártó szándék nélkül.

*

...gyakran a jó adminisztrátorok nehezítik meg egy rossz rendszer megváltoztatását.

Arab jótanács

 Elveheted az ember lovát, feleségét, becsületét, de a vizéhez ne nyúlj.

Alekszej Tolsztoj: Golgota

 Gyermek- és ifjúkoromban éjt nappallá téve olvastam. Mindegy volt, mit, csak betűk legyenek. Amikor szüleim este lekapcsolták a villanyt, én a takaróm alatt zseblámpa fényénél faltam a könyveket.

Olyan kilenc éves lehettem, amikor a józsefvárosi Gutenberg téri könyvtárból kikölcsönöztem Bodó Béla egyik mesekönyvét, talán a Brumi Mackóvárosban volt az, és hazafelé menet (a Pál utcában laktunk) ki is olvastam.

Visszamentem a könyvtárba, hogy kölcsönözzek egy másik könyvet, de szabályok már akkor is voltak: naponta csak egyszer lehetett könyvet kölcsönözni. Így azután csalódottan hazaballagtam.

A középiskolában (technikumba jártam) irodalomtanáraim kedvence voltam. Érettségi előtt akkori tanárom, a számomra jó emlékű Komáromi Lászlóné mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy a szóbeli vizsgán a szocialista realizmus tételt húzzam, mert szeretett volna a számára ismerős  vizsgaelnök  előtt parádézni. Én voltam ugyanis életében az első, és valószínűleg egyetlen diákja, aki elolvasta Martin Andersen Nexő dán író Hódító Pelle című igen terjedelmes regényét.

Ha jól emlékszem még valahogy meg is keverte a tételeket, be is avatott, de én csalni már akkor sem nagyon tudtam, így a reneszánsz irodalmat húztam. 

A hosszú bevezetőnek az az oka, hogy szerettem volna rámutatni arra, hogy valamiért különös élvezetet okozott nekem hosszú, több kötetes regények elolvasása is.

Ilyen regény volt a nagy orosz íróval, Lev Tolsztojjal rokonságban álló Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj (1883-1945) által alkotott Golgota is.

A regény cselekményére már csak foltokban emlékezem, de van egy mondata, ami ugyan nem tartozik a mű lényegéhez, de sokáig a legszebb irodalmi mondatként gondoltam rá.

Íme:
"Március végén, azoknak az első tavaszi napoknak egyikén, amelyek olyan váratlanul törnek a melegen bebugyolált, hólepte városra, amikor a háztetőkön, ablakoromzatokon reggel megcsillannak, megcsendülnek a jégcsapok, megcsobban a víz az ereszcsatornákban, és kicsurog az alant álló, zöld kádacskákból, az utcákról eltűnik a hó, párolog és itt-ott felszárad az aszfalt, amikor a nehéz bunda már csak úgy lóg az emberek válláról, amott meg lám, egy hegyes szakállú férfi már kiskabátban sétál, és mindenki mosolyogva néz utána, az ég pedig olyan mélységesen kék, mintha tisztára mosták volna - egy ilyen napon, fél négykor, Ivan Iljics kilépett egy műszaki irodából a Nyevszkijen, kigombolta nyestbundáját, és hunyorgott a napfényben: "Mégiscsak jó élni ezen a világon."" (Lányi Sarolta fordítása)

Gondol, gondol

Hetek óta üldögélek a saját százholdas pagonyomban és gondolkodom.
A gondolataim főként azon járnak, hogy: lehet, hogy én vagyok a különc, az összeférhetetlen, a kötözködő?
Vagy valami más, rajtam kívülálló baj van?
A történet a következő: régóta blogolok, s közben igyekszem véleményemet különböző fórumokon is megjeleníteni. Alapvetően jobboldali gondolkodású ember vagyok, a Kádár rezsimnek, amelyben felnőttem, egy percig sem voltam a híve.
Mindig, minden platformon tárgyilagosan, érvekkel, adatokkal és hivatkozásokkal alátámasztva fejtettem ki véleményemet, és kerültem minden, másokat sértő megnyilvánulást.
Ez azonban, úgy vettem észre, senkinek sem tetszik.
Az ezredfordulót követően az Index fórum volt az eső, ahonnan - miután több rendben fasisztának, nácinak, antiszemitának és nyilasnak minősítettek - kipenderítettek, törölték a nickemet.
Néhány évig a Mandiner nevű, magát jobboldalinak valló hírportál lapjain igyekeztem megnyilvánulni, itt azonban rendszeresen a kommunista, liberális, zsidó, DK-s, hazaáruló minősítést kaptam, majd néhány hete törölték a nickemet, a többezres hozzászólásommal együtt.
Néhány napja az egyébként minőségi ellenzéki hangvételű Örülünk Vincent  blogon szóltam hozzá egy Bayer Zsolttal foglalkozó bejegyzéshez. Hozzászólásom egy Ady Endre 1908-as párizsi levelét idézte be változtatás nélkül, illetve megemlítettem Otto Weininger Nem és Jellem című művét.
Sajnos bejegyzésemet a honlap gazdája  indoklás nélkül törölte.
A "rendszerváltás" hajnalán - sajnos rövid ideig - megjelent egy Ring című hetilap, amely arra törekedett, hogy a felmerülő kérdésekkel kapcsolatban minden oldal véleményét megjelenítse.
Azóta ugyan eltelt harminc esztendő, de én, és gondolom rajtam kívül mások is hiányolják a hasonló, különböző véleményeknek teret adó fórum/fórumok  létezését.
Miért nincs, nem lehet ilyen közeg?
Tudom, hogy a fórumok működése megkíván bizonyos, a trollkodó hozzászólásokat kigyilkodó felügyeletet, de ez nem eredményezheti a kulturált módon előadott ellenvélemények negligálását.

Sok beszédnek sok az alja.
Azon gondolkodom, hogy vállalva ennek minden következményét, indítok egy olyan blogot, ahol mindenki, moderálás nélkül elmondhatja a véleményét bármiről.

Nektek erről mi a véleményetek?