Hindu közmondás

 Sose feledd el, sírva jössz a világra, körülötted mindenki mosolyog. Úgy kell élned, hogy mosolyogva távozhass és körülötted mindenki sírjon.

Graham Greene : A csendes amerikai

 Graham Greene (1904-1991) angol író fiatal korom egyik nagy kedvence volt. 

A csendes amerikai című regényének olvasásakor 1973-ban ezeket a gondolatait rögzítettem a magam számára.

Az ártatlanság mindig némán védelemért esdekel, holott sokkal okosabban tennénk, ha mi védekeznénk ellene: az ártatlanság olyan, mint a néma leprás, aki elveszítette csengettyűjét, és most szerte járkál a világban, ártó szándék nélkül.

*

...gyakran a jó adminisztrátorok nehezítik meg egy rossz rendszer megváltoztatását.

Arab jótanács

 Elveheted az ember lovát, feleségét, becsületét, de a vizéhez ne nyúlj.

Alekszej Tolsztoj: Golgota

 Gyermek- és ifjúkoromban éjt nappallá téve olvastam. Mindegy volt, mit, csak betűk legyenek. Amikor szüleim este lekapcsolták a villanyt, én a takaróm alatt zseblámpa fényénél faltam a könyveket.

Olyan kilenc éves lehettem, amikor a józsefvárosi Gutenberg téri könyvtárból kikölcsönöztem Bodó Béla egyik mesekönyvét, talán a Brumi Mackóvárosban volt az, és hazafelé menet (a Pál utcában laktunk) ki is olvastam.

Visszamentem a könyvtárba, hogy kölcsönözzek egy másik könyvet, de szabályok már akkor is voltak: naponta csak egyszer lehetett könyvet kölcsönözni. Így azután csalódottan hazaballagtam.

A középiskolában (technikumba jártam) irodalomtanáraim kedvence voltam. Érettségi előtt akkori tanárom, a számomra jó emlékű Komáromi Lászlóné mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy a szóbeli vizsgán a szocialista realizmus tételt húzzam, mert szeretett volna a számára ismerős  vizsgaelnök  előtt parádézni. Én voltam ugyanis életében az első, és valószínűleg egyetlen diákja, aki elolvasta Martin Andersen Nexő dán író Hódító Pelle című igen terjedelmes regényét.

Ha jól emlékszem még valahogy meg is keverte a tételeket, be is avatott, de én csalni már akkor sem nagyon tudtam, így a reneszánsz irodalmat húztam. 

A hosszú bevezetőnek az az oka, hogy szerettem volna rámutatni arra, hogy valamiért különös élvezetet okozott nekem hosszú, több kötetes regények elolvasása is.

Ilyen regény volt a nagy orosz íróval, Lev Tolsztojjal rokonságban álló Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj (1883-1945) által alkotott Golgota is.

A regény cselekményére már csak foltokban emlékezem, de van egy mondata, ami ugyan nem tartozik a mű lényegéhez, de sokáig a legszebb irodalmi mondatként gondoltam rá.

Íme:
"Március végén, azoknak az első tavaszi napoknak egyikén, amelyek olyan váratlanul törnek a melegen bebugyolált, hólepte városra, amikor a háztetőkön, ablakoromzatokon reggel megcsillannak, megcsendülnek a jégcsapok, megcsobban a víz az ereszcsatornákban, és kicsurog az alant álló, zöld kádacskákból, az utcákról eltűnik a hó, párolog és itt-ott felszárad az aszfalt, amikor a nehéz bunda már csak úgy lóg az emberek válláról, amott meg lám, egy hegyes szakállú férfi már kiskabátban sétál, és mindenki mosolyogva néz utána, az ég pedig olyan mélységesen kék, mintha tisztára mosták volna - egy ilyen napon, fél négykor, Ivan Iljics kilépett egy műszaki irodából a Nyevszkijen, kigombolta nyestbundáját, és hunyorgott a napfényben: "Mégiscsak jó élni ezen a világon."" (Lányi Sarolta fordítása)