Magyarország

Erre, mifelénk, Magyarországon mintha megállt volna az idő.
Nem sok minden változik.

Richard Bright (1789-1858) brit orvos volt, aki elsőként írta le a Bright-kór vagy nephritis néven ismert vesebetegség klinikai tüneteit.

Bright kiválóan értett az aprólékos klinikai megfigyelések elvégzéséhez és azok gondos boncolási vizsgálatokkal való egybevetéséhez.

Bright nagyon szeretett utazni, 1814-ben Bécsben járt, ahol magyar főurakkal is megismerkedett, akik rávették, hogy hazánkat is látogassa meg. Keszthelyen, gróf Festetics I. György vendége volt, tanulmányozta a Georgikont, s mindenről jegyzeteket készített.

Hazatérve magyarországi utazásait Travels from Vienna through Lower Hungary : With some remaks on the state of Vienna during the Congress, in the year 1814. című könyvében írta meg.

Könyve végén tapasztalatait így összegezte: „Úgy látom, itt hiányzik a kedélyesség, s a közvélemény. Nincs egyetértés a lakosság között, hanem veszekedés, botrány és féltékenység akadályoz minden közjóra irányuló vállalkozást. Önzés uralkodik a gazdagok és szegények, a kicsinyek és nagyok köreiben, és gátolja egy olyan ország jólétét és fejlődését, mely versenyre kelhetne más birodalmakkal.”

*****

Ady Ende (1877-1919) nem csak költő, hanem igen jó tollú újságíró is volt.

Menjünk vissza Ázsiába (Nagyváradi Napló, 1902. január 31.) című cikkében így írt:

"Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!… Egy kis helyet talán kapunk, persze lehetőleg távol még az ázsiai kultúrára hajlandó népektől is.

...

Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna."

Kíváncsi lennék, ma mit írnának?

Egy elfeledett magyar: Orbók Lóránd

A hálátlan magyar utó/jelenkor valamiért hajlamos megfeledkezni tehetséges gyermekeiről, leginkább azokról, akiknek élete, munkássága egyik rezsim számára sem ad politikailag hasznosítható muníciót.

Ilyen, méltatlanul felejtésre ítélt magyar ember Orbók Lóránd, a mindössze negyven esztendőt megélt író és bábművész is.

Az erdélyi Orbók család kökösi eredetű, Ferenc nagyapja unitárius lelkész, apja Mór már Kövenden született és Galgócon, Pozsonyban és Kolozsváron a tanítóképző tanáraként működött.

Orbók Lóránd 1887.szept. 17-én.Pozsonyban látott napvilágot.

Középiskolai tanulmányait Kolozsváron az Unitárius Kollé­giumban végezte. Jogot a kolozsvári Tudományegyetemen hallgatott, de tanult a párizsi Sorbon Egyetemen is.

Szünidejeit Pesten, Svájc­ban és Párizsban töltötte. 1907-ben doktorált. Ez évtől a budapes­ti Jurányi utcai felsőbb leányiskolában tanított. Két év múlva, -1909-ben - beutazza Görög - és Törökországot, valamint Kis-Ázsiát.

Pesten tagja a Nyugat írói csoportosulásának. Író társai (Kosztolányi Dezső, Rédey Tivadar, Jeschik Ámos stb.) közreműködésével megalapítja az első magyar művészi Bábszínházat. A színház 1912-ben mutatkozik be Vitéz László né­ven.

Rónai Dénes (1875-1964) fotóművész 1910-ben nyitotta meg fényképészeti műtermét a Váci utcában, otthont és anyagi hátteret biztosítva Orbók Lóránd Vitéz László Bábszínházának, amely a XX. századi hazai művészi bábjáték-törekvések első állomása.

Az I. világháború kitörése Párizsban találja.

Először megmenekül az internálástól, de később Dél- Franciaor­szágba viszik, ahol elsősorban az időjárás teszi próbára egészségét. Sok utánjárással francia menyasszonyának sikerül kijárnia, hogy hatósági fel­ügyelet alatt egy Morlaix nevű kis fürdőhelyen húzza meg magát, ahol fél évig tartózkodik. Kuncz Aladár (1885-1931), aki szintén át­éli a francia internálás nehézségeit, "Fekete kolostor" című regényé­ben emléket állít Orbók Lórándnak is. Leírja, hogy Orbók menyasszonya Detrée Jeanne, hosszas utánjárással svájci útlevelet szerez számára. Azonban a svájci határon letartoztatják s néhány he­tet kénytelen katonai börtönben eltölteni.

A fogságból szintén menyasszonya segítségével szökik meg. Spanyolországba megy, ahol Barcelonában telepedik le, s Lorenzo Azértis néven kezdi meg azt az irodalmi munkásságot, amellyel kora legnagyobb színdarab írói közé küzdi föl magát. A spanyol és katalán színpadok után meghódítja a német, a svéd és a lengyel szín­házakat. Sikereire a koronát Amerika teszi föl.

Választott neve arra utal, hogy bár hazájában, Magyarországon nem sikerült sikert elérnie, csak azért is sikeres lesz.

A francia internáltság és spanyolországi vándorlá­sai alatt szerzett betegsége ellenálló erejét fölemészti s alig 4o éves korában - sikereinek csúcsán - 1924. június 2o-án befejezi életét.

Halálakor a spanyol színházak gyászünnepségeket rendeztek. A színházigazgatók gyászbeszéde után eljátszották egy-egy nagy sikerű darabját is. Révész Andor a - Literatúra című lapban 1928-ban azt írta, hogy „Orbók spanyolországi darabjai Pestnek szólnak, - ahol őt soha nem vették elég komolyan."

Egy időben a budapesti Színháztudományi Intézet lépéseket tett a nálunk ismeretlen munkái összegyűjtésére, magyar nyelvre való lefordítására és azok ismerte­tésére, de e lépések nem vezettek eredményre.

Az elmúlt évtizedben ugyan nagyon magyar nemzeti küldetéstudattal rendelkező személyek kerültek meghatározó kultúrpolitikai posztokba, de Orbók Lóránd rehabilitációja eddig még egyiküknek sem jutott eszébe.

Ráadásul ő nem egy „kétes származású”, hanem egy valódi erdélyi magyar családból származó ember. Igaz, nem katolikus és nem református, de az egyetlen magyar alapítású egyház, az Unitárius tagja volt.

Vajon mi lehet vele a probléma?

„Nem sokan ismerik, abszurd fenomén már a neve is. Orbók Lóránt (1884–

1924) Pozsonyban született ugyan, de Kolozsvárott (és Párizsban) végzett egyetemet,

mi, erdélyiek magunkénak tudjuk, és sorsát, pályaívét Apáczai Csere

Jánoséhoz hasonlítjuk. A francia kultúra bűvkörében élt, az első világháború

kitörése ott érte, és az akkori derék franciák, akárcsak Kuncz Aladárt és sok

ezer más férfit, internálták. Neki sikerült megszöknie, Spanyolországban utcai

bábjátékokkal kereste a mindennapi falatot, ez állt éppen keze ügyében, mert

ő a magyar bábszínház megalapítója. Aztán drámaírásba kezd, és fölveszi a spanyolul

szépen hangzó, zengve zengő Lorenzo Azértis, más helyesírás szerint

a Lorenzo d’Azertis írói nevet. Világsikert arat! New Yorktól Tokióig játsszák

a műveit.

Nem erdélyi sors ez?” (Hegedűs Imre János)

Hát (tudom, hogy háttal nem kezdünk mondatot), ez nem erdélyi, hanem magyar sors.

Az idő múlásának relativitása

 Valamikor az ötvenes éveim elején vettem észre, hogy az addig csendesen, egyenletesen múló idő vágtatni kezdett.
Ha egy, a múltban történt eseményre gondoltam, és kerestem az mikor is történhetett, megdöbbentő felfedezésre jutottam.
Emlékeim szerint a dolog 4-5 éve történt, de kiderült, hogy bizony elmúlt már tíz év is azóta.
Eleinte arra gondoltam, hogy ez csak amolyan csak rám jellemző jelenség, de aztán kiderült, hogy ezt rajtam kívül mások is megtapasztalták.

Turgenyev: Apák és fiúk

"Az idő (jól tudja mindenki) néha repül, mint a madár, néha mászik, mint a féreg; de az ember akkor szokta legjobban érezni magát, ha észre sem veszi: gyorsan múlik-e, vagy lassan"

Shakespeare: Ahogy tetszik

"Az idő más-más lépést jár más-más személyekkel. Akár meg is mondhatom, kivel andalog az idő, kivel üget az idő, kivel vágtat az idő és végre kivel áll egy helyen."

Stephen King:
"Ha az ember elér egy bizonyos kort - úgy tizennégy éves kora körül, többnyire az idő tájt, amikor az emberi faj két fele elköveti azt a hibát, hogy felfedezze a másikat -, nos, az idő akkor kezd el valóságos idő lenni. A valóságosan valóságos idő. Nem olyan hosszú, mint annak előtte, és nem olyan kurta, mint amilyen majd lesz."

Ernest Hemigway: Novellák

 Körülbelül hét éve forgatom a számban pártunk és kormányunk újmagyar (új magyar?) kifejezését, a migránst.

Ahogy én ezt ki tudom bogozni a hivatalos propagandából, ez a szó valami olyasmit szeretne kifejezni, hogy mindenki migráns, aki hontalanként be szeretne lépni egy másik országba.

Ez a megfogalmazás engem alapvetően bánt.

Bánt, hiszen Magyarországról 1945-49 között, majd 1956-ban összesen vagy félmillió honfitársunk hagyta el az országot nyugat felé. Ezek az emberek, és családjaik a mai szóhasználattal mind "migránsok" voltak.

1971-ben az akkori Német Demokratikus Köztársaságban dolgoztam, ahol találkoztam olyan magyar emberekkel, akik 1945 után nyugatra indultak, de ott rekedtek az NDK-ban.

A mai hivatalos elképzelés szerint a Magyarországon keresztülvonulni kívánó "migránsok", és a fent említett magyar kivándorlók között alapvető különbség az, hogy a mi magyar "migránsaink" törvénytisztelő, európai kultúrát képviselő küldöttek voltak, míg a hazánkon átvonulni akarók bűnözök.

Szeretném, ha mindenki, aki így gondolja, elolvasná azt: mit gondolt erről Ernest Hemingway.

Ernest Hemingway: Novellák (Európa Kiadó, 1963) 55. oldal

"Hajnali két órakor két magyar betört a Fifteenth Street és a Grand Avenue sarkán levő dohányos boltba. Drevitts és Boyle a Fifteenth Street-i rendőrszobáról Ford kocsijukon utánuk hajtottak. A magyarok kocsijukkal éppen faroltak ki egy mellékutcából. Boyle az egyiket a kormánykerék mellől lőtte le, a másikat a kocsi hátsó ülésén. Drevitts megrémült, amikor megállapította, hogy mind a ketten meghaltak. „A fenébe is Jimmy – azt mondja – ezt nem kellett volna. Fene nagy bajba kerülhetünk.”

– Csövesek, nem igaz? – mondta Boyle. – Digók mind a ketten, nem igaz? Ki a fene csap botrányt értük?

– Hát lehet, hogy ezúttal igazad van – mondta Drevitts –, de amikor kinyírtad őket, honnét tudtad, hogy digók?

– Digók – mondta Boyle –, egy mérföldről is megismerem a digót."

Hindu közmondás

 Sose feledd el, sírva jössz a világra, körülötted mindenki mosolyog. Úgy kell élned, hogy mosolyogva távozhass és körülötted mindenki sírjon.

Graham Greene : A csendes amerikai

 Graham Greene (1904-1991) angol író fiatal korom egyik nagy kedvence volt. 

A csendes amerikai című regényének olvasásakor 1973-ban ezeket a gondolatait rögzítettem a magam számára.

Az ártatlanság mindig némán védelemért esdekel, holott sokkal okosabban tennénk, ha mi védekeznénk ellene: az ártatlanság olyan, mint a néma leprás, aki elveszítette csengettyűjét, és most szerte járkál a világban, ártó szándék nélkül.

*

...gyakran a jó adminisztrátorok nehezítik meg egy rossz rendszer megváltoztatását.

Arab jótanács

 Elveheted az ember lovát, feleségét, becsületét, de a vizéhez ne nyúlj.