A hálátlan magyar utó/jelenkor valamiért hajlamos megfeledkezni tehetséges gyermekeiről, leginkább azokról, akiknek élete, munkássága egyik rezsim számára sem ad politikailag hasznosítható muníciót.
Ilyen, méltatlanul felejtésre ítélt magyar ember Orbók Lóránd, a mindössze negyven esztendőt megélt író és bábművész is.
Az erdélyi Orbók család kökösi eredetű, Ferenc nagyapja unitárius lelkész, apja Mór már Kövenden született és Galgócon, Pozsonyban és Kolozsváron a tanítóképző tanáraként működött.
Orbók Lóránd 1887.szept. 17-én.Pozsonyban látott napvilágot.
Középiskolai tanulmányait Kolozsváron az Unitárius Kollégiumban végezte. Jogot a kolozsvári Tudományegyetemen hallgatott, de tanult a párizsi Sorbon Egyetemen is.
Szünidejeit Pesten, Svájcban és Párizsban töltötte. 1907-ben doktorált. Ez évtől a budapesti Jurányi utcai felsőbb leányiskolában tanított. Két év múlva, -1909-ben - beutazza Görög - és Törökországot, valamint Kis-Ázsiát.
Pesten tagja a Nyugat írói csoportosulásának. Író társai (Kosztolányi Dezső, Rédey Tivadar, Jeschik Ámos stb.) közreműködésével megalapítja az első magyar művészi Bábszínházat. A színház 1912-ben mutatkozik be Vitéz László néven.
Rónai Dénes (1875-1964) fotóművész 1910-ben nyitotta meg fényképészeti műtermét a Váci utcában, otthont és anyagi hátteret biztosítva Orbók Lóránd Vitéz László Bábszínházának, amely a XX. századi hazai művészi bábjáték-törekvések első állomása.
Az I. világháború kitörése Párizsban találja.
Először megmenekül az internálástól, de később Dél- Franciaországba viszik, ahol elsősorban az időjárás teszi próbára egészségét. Sok utánjárással francia menyasszonyának sikerül kijárnia, hogy hatósági felügyelet alatt egy Morlaix nevű kis fürdőhelyen húzza meg magát, ahol fél évig tartózkodik. Kuncz Aladár (1885-1931), aki szintén átéli a francia internálás nehézségeit, "Fekete kolostor" című regényében emléket állít Orbók Lórándnak is. Leírja, hogy Orbók menyasszonya Detrée Jeanne, hosszas utánjárással svájci útlevelet szerez számára. Azonban a svájci határon letartoztatják s néhány hetet kénytelen katonai börtönben eltölteni.
A fogságból szintén menyasszonya segítségével szökik meg. Spanyolországba megy, ahol Barcelonában telepedik le, s Lorenzo Azértis néven kezdi meg azt az irodalmi munkásságot, amellyel kora legnagyobb színdarab írói közé küzdi föl magát. A spanyol és katalán színpadok után meghódítja a német, a svéd és a lengyel színházakat. Sikereire a koronát Amerika teszi föl.
Választott neve arra utal, hogy bár hazájában, Magyarországon nem sikerült sikert elérnie, csak azért is sikeres lesz.
A francia internáltság és spanyolországi vándorlásai alatt szerzett betegsége ellenálló erejét fölemészti s alig 4o éves korában - sikereinek csúcsán - 1924. június 2o-án befejezi életét.
Halálakor a spanyol színházak gyászünnepségeket rendeztek. A színházigazgatók gyászbeszéde után eljátszották egy-egy nagy sikerű darabját is. Révész Andor a - Literatúra című lapban 1928-ban azt írta, hogy „Orbók spanyolországi darabjai Pestnek szólnak, - ahol őt soha nem vették elég komolyan."
Egy időben a budapesti Színháztudományi Intézet lépéseket tett a nálunk ismeretlen munkái összegyűjtésére, magyar nyelvre való lefordítására és azok ismertetésére, de e lépések nem vezettek eredményre.
Az elmúlt évtizedben ugyan nagyon magyar nemzeti küldetéstudattal rendelkező személyek kerültek meghatározó kultúrpolitikai posztokba, de Orbók Lóránd rehabilitációja eddig még egyiküknek sem jutott eszébe.
Ráadásul ő nem egy „kétes származású”, hanem egy valódi erdélyi magyar családból származó ember. Igaz, nem katolikus és nem református, de az egyetlen magyar alapítású egyház, az Unitárius tagja volt.
Vajon mi lehet vele a probléma?
„Nem sokan ismerik, abszurd fenomén már a neve is. Orbók Lóránt (1884–
1924) Pozsonyban született ugyan, de Kolozsvárott (és Párizsban) végzett egyetemet,
mi, erdélyiek magunkénak tudjuk, és sorsát, pályaívét Apáczai Csere
Jánoséhoz hasonlítjuk. A francia kultúra bűvkörében élt, az első világháború
kitörése ott érte, és az akkori derék franciák, akárcsak Kuncz Aladárt és sok
ezer más férfit, internálták. Neki sikerült megszöknie, Spanyolországban utcai
bábjátékokkal kereste a mindennapi falatot, ez állt éppen keze ügyében, mert
ő a magyar bábszínház megalapítója. Aztán drámaírásba kezd, és fölveszi a spanyolul
szépen hangzó, zengve zengő Lorenzo Azértis, más helyesírás szerint
a Lorenzo d’Azertis írói nevet. Világsikert arat! New Yorktól Tokióig játsszák
a műveit.
Nem erdélyi sors ez?” (Hegedűs Imre János)
Hát (tudom, hogy háttal nem kezdünk mondatot), ez nem erdélyi, hanem magyar sors.